Sziasztok!
Amikor Luca lányom megszületett, szinte biztos voltam benne, hogy bölcsibe nem, de óvodába biztosan beiratom. Közben az életünk máshogy alakult, s olyan gyorsan eltelt ez a három év, hogy már itt állunk az óvodakezdés küszöbén. Főleg ezeken a nyári esős napokon kerít hatalmába az őszi életérzés és vele az elkerülhetetlen szeptemberi óvodakézdés kérdése is gyakrabban eszembe jut.
Sosem gondoltam volna, hogy már az óvodaválasztás is ilyen nehéz lesz. Végül hosszú dilemmázás után megtaláltuk azt az ovit, ami megítésésünkhöz és pénztárcánkhoz, illetve munkánkhoz viszonyítva is a legjobb. Szívem szerint Waldorf-óvodát választottam volna, az ötletet viszont ejtenünk kellett. Maradt az állami óvodák közötti választás. Minden lehetséges szóba jöhetőt megnéztünk, elvittük Lucát is, hadd barátkozzon az ovis feelinggel. Mindegyik nagyon jó, de tényleg, akkor mi alapján válasszunk mégis? Mit tartsak szem előtt?
-Menjünk oda, ahova a barátok gyerekei (így a gyerekem barátai is) járnak? Ezzel lerövidíthetnénk a beszoktatás időszakát, mert Luca már a legtöbb csoporttársát ismerni fogja. Jó ötlet.
-Hmm. Én személy szerint nem emlékszem az óvodáskori pajtásaimra, illetve -sajnos- nem maradt meg a kapcsolatom velük. És őszintén szólva az az ovi tetszett a legkevésbé, mert a vezető nyílt napon kívül nem engedett be megnézni a csoportokat. A nyílt napokkal csak az a problémám, hogy nem a valós képet adja az óvoda mindennapjairól. Arra mindenki felkészül, és némely ovi szombaton tartja, amikor nem láthatjuk, hogy az óvónők hogyan bánnak a gyerekekkel. Tisztelet a kivételnek, és elnézést a feltételezésért, de egy szülő más nézőpontból közelít mint az intézmény.
-Menjünk oda, ahol 2 csoportban Montessori (így írják?:-)) módszerrel nevelnek?
-És ha nem pont abba a csoportba kerülünk, hanem a többi 6 egyikébe (ami elég valószínű, hiszen nem vagyunk körzetesek, gondolom oda inkább az eleve körzetbe tartozó gyerekeket veszik fel).
-Tartsam azt szem előtt, hogy az oviban több különóra lehetőség van, esetleg korcsolya, úszás, néptánc, ovitorna, angol...stb.
-Hmm. Ez nem rossz, nem is kell mindenre beiratkoznunk, csak fokozatosan...
-Talán az első morfondírozásra okot adó kérdés az volt, hogy vegyes csoportokat foglalkoztató oviba menjünk, vagy kezdjünk egy "mezei" kiscsoportban 3 évesekkel?
-Mivel Luca első gyerek és egyetlen, fogalmam sem volt, hogy mik az érvek és ellenérvek egyik vagy másik mellett. Az ismerős anyukák a sajátjukat dícsérik, egyértelmű választ mindeddig nem találtam. (ha valaki erre tudja a választ, szívesen "meghallgatnám") Bár most jutott eszembe, hogy a mi időnkben még nem volt vegyes csoport, mégis iskolaérettek lettünk valahogy :-).
-Vagy csupán válasszuk azt az ovit, ami a legkésőbb zár, hogy biztosan odaérjünk a gyerekért a munkahelyről?
-Ami megállított a Waldorf-oviba való jelentkezésben és a beiratkozásban, az az volt, hogy e módszer szerint a gyerekeket délben illetve kora délután hazaviszik a szülők. A gyereknek az a legjobb, ha otthon alszik ebéd után. Irigylem azokat a szülőket, akik ezt megtehetik. Nekem is az a legfontosabb, hogy a lányom boldog és kiegyensúlyozott legyen azon a helyen ahol családon kívül lennie kell, és utána otthon is persze. Megmondom őszintén, hogy mi nem tudjuk megoldani a déli oviból elhozást. Férjemmel mindketten nemzetközi cégnél dolgozunk, ahol a munkaidő 9-től 6-ig tart, és még az is probléma, hogy a gyerekért az önkormányzati oviba érjünk fél 6-ra (eddig van nyitva a végül választott óvoda).
Érdekel, hogy jár-e (járt-e) valaki hasonló cipőben? Ti hogyan oldjátok (oldottátok) meg ezt a problémát? Milyen szempontok szerint választottatok ovit és hogyan oldottátok meg az "óvodába értemenést"? Választottatok egyáltalán, vagy abban a szerencsés helyzetben vagytok, hogy még otthon maradhattok a manótokkal? Klassz lehet azoknak az anyukáknak, akik erről szabadon tudnak dönteni. Bár ha én szabadon dönthetnék, valószínűleg úgy is az ovit választanám, mert néha azt érzem, hogy nem vagyunk elegek a gyereknek, nem tudunk lépést tartani vele. Szocializációra, korabeliekre van szüksége, én már nem tudom kielégíteni óriási mozgásigényét, és néha úgy érzem, hogy nem tudok ugyanazokon a dolgokon nevetni, mint amitől a háromévesek fetrengenek.
